Újabb szabadnapok újabb kihívásokat rejtegettek. Először is jól felpakoltunk, most már melegebb ruhával kellett készülnünk, hiszen Északra vettük az irányt.

Kisétáltunk a főútra és stoppolni kezdtünk. Két kanadai lány felvett minket, akik nagyon barátságosak és segítőkészek voltak. Útba esett Jökulsárlón a gleccser lagúna, melyet együtt néztünk meg. Ez a hely az, ahol Európa legnagyobb gleccsere utat fúrt magának az Atlanti-óceánba. Gyönyörű grandiózus a szemnek, sokáig lehet ácsorogni és belefeledkezni a hatalmas jégtömeg látványába. Ahogy bambulom a jéghegyeket, valami beúszkál a képbe… hullámokban fodrozódó bajszos uraságok ezek, a fókák :). Remek hely ez nekik, hisz a gleccser alkotta tóba áramlott halak száma nagy, tökéletes vízi étterem egy-egy ebéd erejére a faunavilágnak. Fotósoknak kedvező e táj, hisz a jégolvadással kisodródott jégtömböket kihordja az óceán a parta. E part persze fekete vulkanikus homokú, így a csillogó jég igazán gyémánt hatást kelt; ezért is Diamond beach-ként is tartják számon.

Utunkat folytatva egyre színesebb és magasabb hegyek felé érkezünk, lassan fjordosodik a táj, de ez még koránt sem a Nyugati Fjordok…, az autóút egyszer csak hegyi földúttá változik, na itt már számíthatunk a kavicsfelverődésre. Kavicsos szűk szerpentíneken megyünk át, be a hegybe, ahol hihetetlen lépcsőzetes vidék tárul elénk. Közben a semmi közepén áll egy túrázó lány, akit felveszünk és újabb kalandort ismerünk így meg. Nagyon örült, hogy arra jártunk, hisz épp rázendített az eső és egyre jobban fújt a szél. A hosszú út után megérkezünk egy kisebb városba, Egilsstadirba. Itt azonban el kell köszönnünk utastársainktól, hiszen más irányokba utazunk tovább.

Itt van időnk felszerelkezni többféle élelmiszerrel, hiszen találtunk egy nagyobb szupermarketet, csoda-csudi jó finomságokkkal. Majd továbbstoppolunk és felvesz minket egy izlandi férfi, szőke hajjal kék szemmel. Azt meséli el, hogy nem rég érkezett a szigetre, mert Grönlandon volt halászni a legénységével. Sokat megtudunk a halászatról és arról, hogy mekkora mumus a halászok számára a bálnák jelenléte, ugyanis elhalásszák a zsákmányt. A terepjárós izlandi férfi, előrebocsátja nekünk, hogy a nagy hajó horgonyzóhelyére tart, Þórshöfn-be, ami egy aprócska halászfalu.

Mi úgy döntünk veletartunk és akkor már ott töltjük az éjszakát a helyi kempingben. Utunk szintén beszédes volt és azt kell, hogy mondjam, igazán szerencsés, mivel egy rosszul megválasztott úton mentünk, ami Izland legmagasabb autóútjára terelt minket. Innen néztük meg a naplementét, mely után persze szürkület maradt továbbra is. Végül megérkezve a kempinge, jó utat kívánva egymásnak elbúcsúztunk az izlandi férfi nagyon északi életétől :). A kempingben sokféle nemzet vendégeskedett. Tulajdonossal itt sem találkoztunk… Mivel szeretek különböző életvitelű emberekkel találkozni és meghallgatni történetüket, néha elég ha csak csendben megfigyelem őket. Így volt ez a hűvös reggelen is, amire ébredtünk. Mellettünk egy három gyerekes család kempingezett, egy totyogós kislánnyal, egy kb. 5 éves kisfiúval és egy kisbabával. Volt ám vircsaft; éjjeli és reggeli sírás, elesés, szeretés, evés-ivás. Nagy káosz uralkodott náluk a kocsiban is a kupi hatalmas volt. Mégis a két szülőjük végtelenül természetesen kezelt minden helyzetet és nem borultak ki egyszer sem. Hiába ordított a gyerek a jobb és baloldalán az anyukának, meg sem hatotta, majd abbahagyták. Csodálatra méltó, hogy képesek voltak Izlandnak nekivágni, kocsival, kempingezve a kb. 10 C -fokban. Biztosan sokan őrültségnek tartják, de én valahogy ezt is kalandnak fogom fel számukról. Nem adják fel az extrém kalandokat még a gyerekek mellett sem, nem esnek kétségbe, képesek a komfortzónájukból kimozdulni. Ilyenkor minden nyavajgásom visszavonom…

Később összepakoltuk a sátrat és útnak indultunk stoppolni. Hát ez a kis falucska igazán Izland egyik távol eső szegletében volt, hiszen 2 óra stoppolás után úgy döntöttünk, hogy buszra szállunk, szerencsére fél órára rá, jött is a busz. Olyan kis falvakban álltunk meg, ahova nem sok turista veszi az irányt, ezáltal olyan lakosokat is láttunk, akik elég elszigetelve élnek, mégis ismerik sokan egymást.Majd megérketünk Húsavikba a bálna paradicsomba.

Több hajóút is indul bálnalesre, ám a bálna monstrumok nem mindig garantáltak. A delfinek végig kísérték a hajó orrát, ez kompenzálja azokat a hajóutakat, ahol nem járnak szerencsével bálnaügyileg. Mi nagyon szerencsések voltunk. Több bálnát is láttunk, ahogy kifújja a vízpárát, majd alábukik és a gyönyörű uszonya az égnek áll és lassan eltűnik a habokban. A szerencse legnagyobb szenzációja az volt, amikor elég közel bukott alá a hajóhoz és egyszer csak a másik oldalon fújt ki újra. Ritka, amikor egymás után kétszer is a felszínre jön, hát mi így jártunk :).

A les járat után, megkóstoltuk a húsaviki fish & chips-et, mely csak egy kis büfé egyetlen menüajánlattal, mégis a legismertebb. Rövid pihenés és felmelegedés után újra útnak indultunk, már este felé járt. Újra stoppolni kezdtünk. Hamar felvett minket egy nászutas lengyel pár, akik egy darabon elvittek, s egy olyan kereszteződésbe tettek ki, ahol folyó folyt, hegyek csúcsosodtak, és egyben síkság is volt, a nap gyönyörűen sütött és szivárvány is keletkezett egyben. Rövid továbbstoppolás után egész különleges történt velünk. Felvett minket egy izlandi néni, aki úgy nézett ki mint egy tündér…, hosszú szőke haja volt, fehér bőre és vakítóan kék szeme. Azt mondta, hogy a városban volt macskaeledelt vásárolni, és haza tart, oda ahova mi is, a Mývatn tóhoz. Meseszerű vidék volt ez, azonban amikor a hölgy elkezdett régi történeteket mesélni, a tündérekről és koboldokról… nem hittünk a fülünknek. Úgy éreztem, mint ha épp a nagymamám mesélne gyerek koromban az ágyam mellett… Útközben egy nagyobb sziklacsoportosulást láttunk a tájban, arról azt mesélte, hogy ott lakik egy tündér család, akik nem mindig voltak jóban az emberekkel. Mielőtt még épült volna a főút, több szikla is útba esett az izlandi útépítőknek, amiket persze beépítettek volna vagy csak megszüntették volna. Ám több építés próbálkozás után is egy egy nagyobb vihar szétrombolta az építkezést, és kezdhették az elejéről. Egy idő után az izlandiak elkezdtek hinni, abban, hogy abban a kőcsoportosulásban lakik egy tündér család, akik otthonát bolygatni akarják az építkezéssel és így bosszulják meg. Így aztán az utat máshogy építették és kikerülték a sziklát. A tündérek azóta is boldogan élnek párhuzamban az emberekkel. Hát nem csodálatos ez a nemzet? Akkora ereje van a természetnek és a földi erőnek, hogy együtt élnek vele és még istenítik is azt… Közben megérkezünk Reykjahlíð-ba.

A kemping tele van, nincs is kedvünk bemenni, a tündéres hölgy azt ajánlja, hogy nem messze a kepmingtől egy erdős részen felverhetjük a sátrunkat, hiszen ő az egyik tulajdonosa annak a földnek. Kiszállt velünk és keresett egy jobb fekvésű talajt. Közben növényeket mutatott, amik levelét letépte és megette, azt mondta itt nem terem olyan növény ami mérgező és nem is él olyan állat, amelyik mérget termelne. Biztonságban vagyunk a Föld által. Mikor elbúcsúztunk én alig tértem észhez, mint ha hipnotizálva lettünk volna… Belekerültem ebbe a mesevilágba és nem is volt kedvem másképp gondolkozni, ám felkellett állítanunk a sátrunkat. Ezen a tájon nagyon erősen áramlott a kénes vulkanikus szag. Misa tudta, hogy nem messze van egy barlang, ahol forró víz folyik és ez egy tiltott fürdőhely, mégis sokan járnak megmártózni. Még egy infó erről a helyről az az, hogy a Trónok harcának egy erotikus jelenetét forgatták itt. Elég forró víz van a barlang belsejében, épp hogy a lábunkat elég volt belelógatni rövid időre, megfürdödni nem bírtam volna. Nem sokat láttunk, csak a telefonunk fényével tudtunk világítani, hisz sötétebb este volt akkor.Később visszasétáltunk a sátorhoz és elaludtunk. Másnap összepakoltunk és útnak indultunk.

Ezen a vidéken minden kis domboldalból dőlt a gőz, és füstölgött a hegy… Folyton éreztük a kénes szagot, egészen misztikus volt. Az úton sok autó haladt el, de alig akartak felvenni minket. Hazafele tartottunk az utolsó szabadnapunkon és ez volt a legrosszabb nap stoppolás szempontjából. Sokat vártunk, nem sokan tudtak- akartak felvenni minket,de megcsináltuk. 5 stoppal visszajutottunk a hotelünkhöz. Fáradtan és hihetetlen élményekkel tele. Olyan emberekkel találkoztunk, akik sok érdekességet meséltek, akár turistaként akár izlandiként, de mindenkinek volt egy rövid története, tapasztalata a szigetről vagy csak az életéről. Azt gondolom, hogy megéri Izlandon stoppolni. Először óckodik tőle az ember és nem hisz benne. Mégis sokkal nagyobb élményekkel és nagyobb büszkeséggel telít el ezzel az utazási formával, hisz low budgetből utazhatunk és mégis többet kapunk, amit pénzzel nem vehetünk meg. Persze kell egy megfelelő útitárs, aki hasonló karakter, talpraesett, közvetlen, egy kicsit bolond és vakmerő.
Köszönöm Misának az élményeket 🙂

Megosztom: